Néhány hete egy baráti sörözgetés közben csapta fel alkalmi partnerünk a kérdést: és nektek mi a legnagyobb meccsélményetek? Megfogott vele, azóta ezen gondolkodom.
Volt ugyebár egy Sampdoria-verés, ami nagy szám, mert épp olasz bajnokok voltak, nekünk meg reális esélyünk a továbbjutásra. Szép volt, rég volt, alig maradt meg belőle valami.
Hasonló kategóriába esik a Manchester Bozsikbéli vendégjátéka is. Érdekesség, hogy akkoriban még lehetett BEK-találkozót rendezni benne.
Olaszok többször (Horváth Feris, meg a Bánfi öngólos is), angolok (Hrutka szabija), ukránok (Nyíregyházán), románok (szintén Hrutka), brazilok, argentínok, németek, jugók (7-1) stb. Egykalap.
Olimpai válogatott az Üllőin. Szakadó hóesés, skótverés, elefánival, teltházzal. Ugyancsak Üllői, ugyancsak olaszok, valamelyik U-csapat, ugyancsak teltház, sundayjunkieval. Ezen annyira nem volt már hely, hogy a századelőhöz hasonlóan, a Fradi BL-szereplésére felhúzott pótlelátók egyikének tetején, a semmi fölé lógva álltunk, alattunk a méteres szakadék.
Nyíregyháza-Diósgyőr néhány éve? Hatalmas hangulat, igazi futballélmény, de mégsem ez.
Alsóbb ligák, falusi rangadók, téli/nyári edzőmeccsek? Legjobb arcok vannak csak kint, általában jobb is a hangulat, mint egy-egy bajnokin. De ezek sem.
Volt néhány legendába illő Honvédos is. A Csepel elleni 8-1 szép emlék, a diósgyőri bajnokavató hasonlóan (beh’ rég is volt), a tavalyi győri kupadöntő felejthetetlen, a csepeli 200 nézős szenvedések kitörölhetetlen emlékek. Alves triplája a Fagyi ellen, vagy Torghelle a Zete ellen megannyi emlékezetes pillanat.
Mégis talán a legnagyobb az az ominózus Saskőys Honvéd-MTK (sundayjunkieval). Sokat láttam már, sok mindent tapasztaltam, de olyat mint akkor, sem előtte, sem utána. Minden egyes perce itt van a szemem előtt az utolsó nagyjából fél órának. Kitörölhetetlen.
Köszönöm, te állat!
