Néhány éve már, hogy épp egy politikai tömegrendezvényen keresztül vezetett az utam, igen sietősen. Mindig ugyanakkor focizunk, kiléptem, nem akartam elkésni.
A tömeg a Székely himnuszt énekelte, mély áhitattal. Lazán álltak az Alkotmány utcában, viszonylag gyorsan tudtam haladni közöttük.
Elhaladva azonban egy öregebb csoport mellett, akiket távolról szemináriumra érkező tanácselnöknek, vagy vasgyári szakszervezetisnek néztem, hirtelen visszarándult a jobb oldalam. Grabancon kaptak, így lassítva le a haladásomban.
Mondják, hova ilyen sietősen, amikor épp himnuszt énekelnek, merthogy ezt nem illik mégsem. Mondom neki rapidban, ez nem himnusz, hanem műdal. Ekkor ment fel benne a pumpa, ordibálni kezdett velem, mivel az úgy látszik adekvát viselkedés himnusz éneklése közben.
Összefüggéstelen monológját megszakítva, gyorsan elmagyaráztam neki, hogy általános iskolai énektanárom egy Romániából (Erdély) áttelepült székely, aki ugyan tanította nekünk a dalt, de mindig megjegyezte annak műdal mivoltát. Emlékei szerint ők, ott soha nem tiszteltek ebben semmit, ő lepődött meg a legjobban azon, hogy itt mekkora kultuszt teremtettek köré. Egyszer még azt is megemlítette, némelyik énekkönyvbeli dal sokkal igényesebb ennél, mégsem kapja fel a politika. (Itt nyilván nem az Április 4, kedves ünnepünk; szép életet, te hoztál nekünk kezdetű csujogatóra gondolt.)
Vártam, hogy alkalmi beszélgetőpartnerem megérti az álláspontomat, de hamar csalatkoznom kellett a kommunikációs csatorna kétoldali nyitottságában. Mivel észérvvel próbálkoztam, megállapodtunk abban, hogy én egy zsidó vagyok.
A további vitát értelmetlennek találtam, egyrészt, mert siettem, kettő, a minőség bárminemű csökkenése nélkül folytathattam volna ugyanezt egy metróajtóval is.
