szóval szegény kállai ferenc elment, de a béla  megmaradt.

2000-ben jött hozzánk egy papagáj, aki aranyos volt, és tetőtől talpig sárga, a pofikáján kétoldalt piros foltokkal. ment a nagy családi kupaktanács, vajon milyen névvel illessük a várhatóan hamarosan házikedvenccé váló kisállatot. 

mondtam legyen béla, mert az eperjes kivételével mindenki béla volt rátóton, az meg csak azért nem, mert egy béla nem mutogatja a fenekét mindenféle hidakon. mivel egy papagáj mint olyan, általában nem hord nadrágot, a folyamatosan csupasz fenék nem lehet gond, szóval béla.

ellenezték nagyon, milyen név ez egy madárnak? - kérdezték.

rendben, akkor legyen az, hogy bekapcsoljuk a tévét, és amelyik nevet először meghalljuk, az lesz. ebbe nagyjából belementek, én meg kezdtem kuncogni magamban, mert tudtam, épp a kupadöntő megy (mtk-vasas), tehát a béla esélyei 1:22-re nőttek a korábbi merev elutasításról. (sőt, ha hozzátesszük, hogy a xavi előtti korszak egyik passzkirálya maga illés béla volt, a reményeim talán még vérmesebbek lehettek)

tv be, hang feljön, képet látom, gyorsan hangoskodni kezdek, mert a vasas szélsőjénél van a labda, egy bizonyos szilveszter ferencnél. mindkettő keresztnév, de nekem egyik sem tetszik. szerencsémre a passz rossz, bélakirály lefüleli, indít …

… egy keresztelőt.

így lett béluska béluska, indulva kállai ferenc tanácselnökétől, a 2000-es kupadöntőn át a vakszerencséig.

11:49 am  •  15 July 2010

Ebéd közben eszembe jutott még egy eset, amikor majdnem kedves hasonelvű szurkertársaim áldozata lettem, egynéhány pofonnyi elvi tartalom mellett.

Valamikor a kilencvenes évek végén járunk, az MTK látogat a Bozsikba. Aki emlékszik az apró részletekre, annak mondom, hogy ez volt az a meccs, amelyiken a hazai ülőhelyen (a Korzón) újságírót vertek, illetve néhány, valami fura oknál fogva ott ücsörgő, és a góljaiknak felugorva örvendő vendégdrukkert.

Még a meccs előtt járunk, kissé esős, esőre álló időjárási körülmények között. Boldogan baktatok az Ady Endre úton, kedvenc Adidas márkájú széldzsekimben, ami alkalomadtán csapadék ellen is védelmet nyújt. Utólag persze baromságnak tűnik az egész, de akkoriban egy kék alapon fehér csíkokat tartalmazó ruhadarab igencsak bántotta némelyek szemét. Így jártam én is.

A Harminckettesek tere magasságában egy csendes kis mellékutcából toppantak elibém alkalmi jóakaróim, és vontak kérdőre engem, az emtékást. Szerencsémre a beszédesebb, verbalitásra hajlamosabb fajtát képviselték, így volt annyi időm, hogy elmondjam, én biza a hazainak jöttem szurkolni.

Állításom igazolására farzsebemhez kaptam, hogy az emlékeim szerint ott még jelen lévő, korábbi meccsjegyeket villantsak fel. Ekkor koppantam egy nagyot, ugyanis az iktatóból egy, a Hungária körútra szóló biléta hullott az aszfaltra.

Hoppá.

Sebaj, majd a tárcámban lesz másik, gondoltam, és sebtiben érte nyúltam. Ismét csalatkoznom kellett, ott ugyanis egy Üllői úti hazai volt, mert nemrég játszott ott a Honvéd, én pedig elkísértem őket, de a jegyemet a félpályához váltottam meg.

Kettőből semmi.

Viszont ekkor olyan történt, amit ritkán látott előtte a föld, valószínűségi hányadosa pedig nagyjából konstans nullával egyenlő. Szervezetten vonuló MTK-sok jelentek meg az úttest túloldalán! Ilyet én sem előtte, sem azóta nem láttam.

Hirtelen másodrendűvé váltam, és a kötekedések árja ellenük irányult. A fizikai kontaktus elkerülésében komoly segítséget nyújtottak a közben helyszínre érkező rendvédelmi szervek.

Később, már a Korzón, újra összefutottam korábbi beszélgetőpartnereimmel, de Szuri bá mellett állva valahogy igazolódottnak vélték a hovatartozásom. Mosolyogtak egyet, én kicsit erőltetetten vissza, és ennyiben maradtunk.

Sok hülyeség, és abszurd helyzet éri azokat, akik még mindig a helyszínen tartanak ki a magyarfoci mellett.

2:08 pm  •  16 March 2010

Néhány éve, egy Vasas-Honvédon kerültem legközelebb ahhoz, hogy saját szurkolótársaim rajtam verjék el azt, amit amúgy nem indokol semmi, de a Vasas-táborra akartak volt zúditani.

Az évre már nem emlékszem, de akkor mutatkozott be Nyerges, és lőtt nekünk egy gyönyörű szlalomozós gólt.

Azt történt, hogy jeles drukkertársaim úgy érezték elégtételt vesznek a hazai szurkolókon minden korábbi sérelmükért. Hogy a korábbi sérelem egész pontosan mit jelent az nem csak akkor, azóta is a homályos kategóriába tartozik, de a történet lényege szempontjából mellékes.

Szóval gondoltak egyet, és csapatostul elindulva, keresztül a szektorokat elválasztó rácsokon, megérkeztek a hazaiak által birtokolt ülőhelyes lelátórészre. Én, egy vasasos rokonomat elkísérve, épp ott köptem szét a szotyihéjat, és éreztem valami remegést a lábaimban, amikor rájöttem, ez most nagyon kellemetlen lesz.

Az első attak valahogy elrohant mellettünk, de a második hullámban érkezők közül valaki felismert, és egy hangos “Te meg mit keresel itt?” kiáltás keretében üdvözölt. Jól van, gondoltam magamban, nagy baj már nem lehet, ezek engem nem fognak megverni.

Naív voltam.

Amikor a rend éber őrei elkezdték visszaterelni derék barátaimat a saját szektorukba, akkor eszméltem rá, hogy a körülöttem ülők, és közben visszaszálingózók minden bizonnyal emlékeznek egyszerű gondolkodású társam hozzám intézett szavaira, miszerint én mégiscsak egy rossonero vagyok.

Hoppá.

Táskámat rokonra bízva, a könnyebb utat választottam, és a visszavonuló honvédosok kötelékében magam is az elválasztó kerítések módszeres átmászására voksoltam, mint a talmi győzelme felett örvendő tábor egyik képviselője. Nyomomban a karhatalommal, alattam a rozsdás kerítésekkel, minden ügyetlenségemet sutba dobva tornáztam magam át a vendégszektorba.

Megérkezve természetesen tapsot kaptunk, mint a sikeres roham résztvevői.

Egy ideig ezután komoly problémám volt, hogy melyik szektorba látogassak, ha idegenbe megyünk. Saját táboromba nem mindig szívesen, semleges meg ugyebár nincs Magyarországon. Szerencsére a helyzet közben normalizálódott, és így nyugodtan tengethetem meccseimet az árnyékos oldalakon, valahol a félpálya magasságában.

12:19 pm  •  16 March 2010

Néhány éve már, hogy épp egy politikai tömegrendezvényen keresztül vezetett az utam, igen sietősen. Mindig ugyanakkor focizunk, kiléptem, nem akartam elkésni.

A tömeg a Székely himnuszt énekelte, mély áhitattal. Lazán álltak az Alkotmány utcában, viszonylag gyorsan tudtam haladni közöttük.

Elhaladva azonban egy öregebb csoport mellett, akiket távolról szemináriumra érkező tanácselnöknek, vagy vasgyári szakszervezetisnek néztem, hirtelen visszarándult a jobb oldalam. Grabancon kaptak, így lassítva le a haladásomban.

Mondják, hova ilyen sietősen, amikor épp himnuszt énekelnek, merthogy ezt nem illik mégsem. Mondom neki rapidban, ez nem himnusz, hanem műdal. Ekkor ment fel benne a pumpa, ordibálni kezdett velem, mivel az úgy látszik adekvát viselkedés himnusz éneklése közben.

Összefüggéstelen monológját megszakítva, gyorsan elmagyaráztam neki, hogy általános iskolai énektanárom egy Romániából (Erdély) áttelepült székely, aki ugyan tanította nekünk a dalt, de mindig megjegyezte annak műdal mivoltát. Emlékei szerint ők, ott soha nem tiszteltek ebben semmit, ő lepődött meg a legjobban azon, hogy itt mekkora kultuszt teremtettek köré. Egyszer még azt is megemlítette, némelyik énekkönyvbeli dal sokkal igényesebb ennél, mégsem kapja fel a politika. (Itt nyilván nem az Április 4, kedves ünnepünk; szép életet, te hoztál nekünk kezdetű csujogatóra gondolt.)

Vártam, hogy alkalmi beszélgetőpartnerem megérti az álláspontomat, de hamar csalatkoznom kellett a kommunikációs csatorna kétoldali nyitottságában. Mivel észérvvel próbálkoztam, megállapodtunk abban, hogy én egy zsidó vagyok.

A további vitát értelmetlennek találtam, egyrészt, mert siettem, kettő, a minőség bárminemű csökkenése nélkül folytathattam volna ugyanezt egy metróajtóval is.

10:25 pm  •  15 March 2010